El sem tudom mondani, milyen érzés volt mikor először megláttam Őt.
Elcsépelt szövegnek gondoljuk a mondást, hogy szerelem első látásra, pedig van ilyen.
Ma is emlékszem arra az őszi délutánra, mikor megpillantottam az ajtóban. A tekintetében elvesztem, az idő lelassult, s az a pár másodperc olyan volt, akár egy óra.
Érzetem a gyomromban, hogy ez valami más, ez nem puszta szimpátia, ez valami egészen varázslatos dolog. Tudtam, hogy Ő kell nekem.
Aztán kiderült, egy felé megyünk a buszon... Volt ott több barátom, barátnőm is, de mintha a külvilág megszűnt volna létezni. Csak Ő volt, és én, csak néztem és mellette minden ehalványult. Bámultam, olvadoztam, lestem minden szavát, minden mozdulatát. És egyszer csak kiderült, hogy van barátnője, már vagy két éve!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Felsikítottam lélekben. Olyan érzés volt, mintha biciklizés közben annyira belefeledkeztem volna a táj szépségébe, hogy nem vettem észre a közeledő árkot. Mintha orbitálisat zakóztam volna és az arcom az aszfaltot gyűrné.
Hirtelen lefagytam, mint xp a nod futtatás alatt. Újra bootoltam. Mondjuk akkor még nem volt xp... mindegy. Szóval teljesen elkeseredtem, éreztem, hogy ez a pasi kell nekem. Míg battyogtam hazafelé, végig azon járt az agyam, hogy mit vétettem.
Mivel már akkor is feltétlen fair csaj voltam, eldöntöttem. Jó, max barátok lehetünk. El kell viselnem.
A story elején kihagytam azt az apró kis lényeges pontot, hogy kézilabdáztam, ő is. És azért állt a tornatermünk ajtajában, mert onnantól ő is oda járt edzésre.
Heti 3x jött, heti 3x láttam, és kész voltam. Ha megjelent, a szívem hevesebben dobogott. A kis csitri 16 éves vérem nem bírt nyugodni. De hála istenek a belső civódásaim nem látszódtak az arcomon.
Minden egyes találkozás alkalmával az a mondat járt a fejemben, hogy: barátnője van, barátnője van.... Kezdtem elég okosan kezelni a helyzetet, mert hát, barátkozott velem. Jó fejnek tartott. Bár mondanom sem kell, hogy mikor a baráti puszi-puszit megkaptam én legszívesebben szájon csókoltam volna.... Csakhogy ott volt a fal!!! A fal, aminek az volt a neve: BARÁTNŐJE VAN!!!!!
Álom pasi volt nekem. Magas, izmos, nem túlzottan, olyan pont jól. Gyönyörű, mély barna szemekkel és édes beszédhibával. Azok a drága S és Sz betűk, istenem....még ma is beleborzongok. :) Haja is barna volt, az akkori legújabb (ezredfordulós) stílus szerint belőve, zselézve. Néha kis borosta, ez a gyengém a mai napig, szerintem eszméletlen férfias. Olyan feneke volt, hogy a nadrágja pont úgy feszült rajta, ahogy illik. Szerelembe estem, nem volt kérdés.
Épp ezért még furább volt a helyzet, mikor egész jó barátokká váltunk és megosztotta velem a magánéleti problémáit. Beletörődtem, hogy pusztán plátói szerelem marad ez nekem, hiszen ő jó pasi, én pedig a legjobb indulattal is csak átlagos voltam.
Elfogadtam szomorú sorsomat és próbáltam jó barátja lenni. Azt hiszem elég jól sikerült is, mígnem egyik reggel a barátnőm azt a hírt hozta, hogy szakítottak a csajjal!!!
Hihetetlenül boldog lettem. Meg nem mondom, hogy honnan vettem a bátorságot, de éreztem, hogy most vagy soha! Most szüksége van rám mint barátra és talán később észre vesz engem, mint nőt. Egész nap vártam, hogy jöjjön edzésre. Lelki szemeim előtt leperegtek a képsorok. Mint egy csöpögős, romantikus filmben. Láttam ahogy belép az ajtón, meglát és mosolyogva felém szalad, én felé. Majd ölelkezve csókoljuk egymást és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Most ne tessék röhögni kérem, hisz 16 éves voltam!!!! Ilyen korban még elnézhető az ilyesmi.
Izgatottan lestem az ajtót, vártam, izzadt a tenyerem. Megérkezett.
Belépett, s mikor megláttam az arcát, ledöbbentem. Rohadtul nem futott felém szerelmesen. Össze volt törve. Na akkor jöttem rá, hogy a romantikus filmek hazudnak, csak mese az egész. Tudtam, hogy mellette a helyem, hogy segítenem kell neki.....
Folyt. köv.....
