Nehéz szívvel hagyom otthon Őt. Az autóba szállva, még felpillantok az erkélyemre, ott áll. Siccel a kezében, mosolyogva integet, csókot küld nekem.
Egész úton csak Rá gondolok. Próbálom megfejteni a pasast. Saját magammal vitára kelek az ügyben, hogy akkor most valós érzelmeket táplál-e irányomban,
vagy csak mímeli a szerelmet. Nem győz egyik felem sem. Végül arra a döntésre jutok, hogy majd az idő megmutatja, hogy mégis
mi az igazság.
A cég bejáratához érve hihetetlen erő száll meg. Szinte már várom, hogy bele vethessem magam a munkába. Munkatársaim cinkos vigyorral néznek hol egymásra,
hol rám. Tudom, hogy Jofiel beszámolt mindenről nekik részletesen és most várják, hogy meséljek. De én kegyetlen leszek. Hagyom, hogy eméssze őket a mardosó
kíváncsiság. Senki nem jön a közelembe, messziről figyelnek. Susmorognak, vitatkoznak, tépelődnek, végül sorsot akarnak már húzni, hogy ki jöjjön oda hozzám
és ki kérdezzen rá az este történtekre. Végül csak Jofiel barátnőmben van annyi bátorság, hogy bejöjjön az irodámba faggatózni.
Amint belép az ajtómon, megcsörren a telefon. Az a szám hív, amely saját csengőhangot kapott. Zoárd. Jofiel fülig érő szájjal néz rám, én pedig csak legyintek,
hogy menjen kifelé. Hátat fordít, elindul az ajtó felé, de csak lassan, szeretné hallani az első szavakat, hogy leszűrhesse az este végkimenetelét.
-Szia-szólok a telefonba közönbösen, majd Jofielhez szólok.- A hátad mögött ne felejtsd el becsukni az ajtót! Köszi.
Soha nem jutott eszembe effajta szituáció, amikor az üveg falakat és üveg ajtót választottam irodámhoz. Látom ahogy mind az arcomat fűrkészik. Ígyhát hátat fordítok
nekik tüntetőlegesen és folytatom a beszélgetést.
-Mi újság?-kérdem a vonal másik végén lévő kedvest.
-Igazából több okom is volt, hogy felhívjalak-kezd bele félénken.-Először is, az érdekelt, hogy gondolsz-e rám munka közben, meg aztán érdekelt, hogy hol tartod
a fűszereket.
-Hmm, igen, gondolok rád-vallom be neki- Sőt, ami azt illeti, egész nap Rád gondolok.
-Akkor megnyugodtam, feltétlen fontos volt, hogy tudjam, így lesz erőm folytatni.
-Minek a folytatására célzol?
-A vacsoráéra-nevet bele a telefonba.-Mert ha most azt modtad volna, hogy nem gondolsz rám, akkor nem biztos, hogy képes lennék tovább főzöcskézni.
-Aham. És mi lesz a vacsora?
-Az titok, ez a specialitásom!
-Vajaskenyér?
-Nana! Ne ítélj, míg nem ettél a főztömből!
-Oké! Kíváncsian várom a vacsit. És amúgy hogy vagy? Lelkileg és leginkább testileg?
-Egyre jobban. De most futok, mert oda ég a mártásom.
-A micsodád? Mártásod?
-Nem gúnyolódni!!!
-Oké.oké. Akkor most leteszem a telefont és melózom tovább. Meg persze várom a vacsit! Puszi
-Szeretlek!!!-vágja közbe, aztán levágja a telefont.
Csak tartom a telefont a fülemen, bár már megszakította Zoárd a vonalat. Az az utolsó szó cseng folyton a fülembe. Nem hallok mást, csak azt ahogy mondta:Szeretlek!
Jofiel felfedezi, hogy már nem fecsegek a telefonon, ezért berobog az irodába és rögtön a közepébe vág.
-Na? Mi volt az éjszaka?
-Először is, köszi, hogy intézkedsz....
-Jaj már! Úgy csinálsz, mintha nem örülnél neki. Tudom, hogy alig vártad. Én meg csak segítettem neked. Ha rajtad múlik, húzod a dolgot, mint a rétestésztát.
-Túl jól ismersz.
-Na, szóval mi volt?
-Semmi különös. Könyörgött kicsit, beengedtem a lakásba, aztán elmondta a lényeget.
-Jahh, tudom, nekem is elmesélte. Ráadásul elég csúnyán is nézett ki. Figyelj! Szerintem igazat mondott. Totál oda van érted, ebben Istvánnal is egyet értettünk.
-Arról ne is beszéljünk, hogy neked, mint legjobb barátnőmnek, az lett volna a dolgod, hogy azonnal felhívj, vagy mit tudom én. Dobjegy smst. De szólj, nem, hogy még
tanácsot is adj neki a kedvenc virágomról...
-Jó, nem vitatkozom. Részleteket kapok?
-Persze, hogy nem! Mi a helyzet a maxi lagzival?
-Muszáj munkáról beszélni?
-Igen, másról most nem akarok. A lényeg, hogy nálam van, aztán majd meglátjuk mi lesz. Ahogy esik, úgy puffan.
Összehívjuk az embereket, tartunk egy jó kis "Mítinget". Bár mi magyarosan ejtjük, meg leginkább megbeszélésnek hívjuk, de ugyan az megy ott, mint bárhol, máshol.
Bár mi eléggé családias körben dolgozunk. Szóval előjönnek sokszor magán dolgok is a "míting" közben, most azon versenyeznek kedves "kislánykáim" (így hívom őket)
hogy ki tudja előbb szóbahozni, ki tudja előbb kihúzni belőlem a részleteket. Aztán végül én sokalok be és elmesélem nekik az egészet. Mindenki tanácsot ad, ez a
kedvencem. Jofiel folyamatosan Zoárd melett kampányol. És végülis mindenkinek egy a véleménye.
A nap végére, már megunom, hogy mindenki lépten-nyomon az én magánéletemmel foglalkozik, úgyhogy közlöm velük, hogy befejeztük mára. Mindenki menjen haza.
Este fél 8 van és már mennék én is haza. Jofiel és én vagyunk már csak az irodában. -
-Figyu Husi! Ha bármi van, hívj fel bátran. Ha meg lelép, vagy akármi, szólj és ráküldöm az Apát!
-Elképzelem, ahogy István ráugrik-szinte felsikítok a röhögéstől-ne haragusj Szivi,de tudod, hogy mennyire vizuális típus vagyok.
-Olyan hülye vagy, tudod, hogy az Apa tűzoltó. Szerinted nem verné le?
-Most ne menjünk bele ebbe a vitába. Köszi a lelkesítést.
-Jó, de most komolyan. Nem ajánlom neki, hogy szórakozzon, mert vége lesz, bár csípen azt a kis idiótát.
Elköszönünk egymástól. Ő pont a másik irányba megy, még villogtatunk egymásnak az elakadás jelzővel, majd indulunk mindketten hazafelé.
Hazafelé a rádiót hallgatom, közben fél kézzel próbálom beizzítani a telefon kihangosítót. Piros lámpához érek, üresbe teszem a kocsit és végre két kézzel esheten neki,
az általam eszméletlen bonyolult szerkezetnek. Végre sikerül életre keltenem a cuccot, és Zoárdot is tudtam magamtól tárcsázni, hihetetlen büszkeség tülti el a kicsi
szívemet. Meg is dícsérem magam jó hangosan, még egy kis váll veregetést is engedélyezek. Zöldre vállt a lámpa, elindulok a vadi új, fényes, csilli-villi, kihangosít
berendezésemmel együtt. Kicseng a hívásom, de Zoárd csak a 10. csengésre veszi fel.
-Szia Kiscsillag. Merre jársz?
-Szia Édi, már fél úton járok, hogy állsz a főzéssel?
-Húúú, hát el fogsz ájulni. Siess haza, mindjárt kész vagyok, már csak terítek.
ŰTovább fecsegünk, közben pontosan betartva a megengedett sebességet (de csak mióta pár hete csúnyán megvágtak), mosolyogva gyűröm le a kilómétereket és alig várom, hogy
hazaérhessek. Az utcába kanyarodva már látom ahogy a nyakigláb pasek a teraszomon áll és a két szúrös is kint van mellette. Telefonnal a fülén integet nekem és mutatja
hová álljak, mert ott van hely.
Ahogy kanyarodnék be, hírtelen éles fény világítja be az autómat, fékcsikorgást hallok és amint oldalra néznék egy hatalmas csattanás. Egy borzalmasan éles
fájdalmat érzek az oldalamon, a mellkasomon, majd a fejemen is és elsötétül minden.
