Miközben iszogatunk, Jácint mesél az életéről. Hogy milyen nehéz volt elfogadnia önmagát, hogy mennyire nehéz volt megosztani a szüleivel ezt a dolgot. És, hogy egy ember volt mellette kezdetektől, aki erőt adott neki és aki rögtön elfogatda őt. A testvére. 1 évvel idősebb bátyja, Zoárd.
Zoárd és Ő, két teljesen más egyéniség. Testvére a megtestesült férfiasság. Aki kívülről keménynek mutatja magát, de valójában belül lágy mint a vaj.
Ahogy mesél a bátyjáról, egyre kíváncsibbá tesz. Szinte vonzó számomra, pedig még soha nem láttam. Mindenképpen meg AKAROM ismerni!!!!!
Ami biztos, csupaszív ember az én újdonsult barátom, Jácint. Márcsak azért is biztos, mert Sicc el nem mozdul mellőle. De úgylátom, hogy kölcsönös a szimpátia. Hihetetlen testvéri szeretet van köztük. Miközben mesél, csillognak a szemei. Ekkor megcsörren a telefonja. És láss csodát, ki keresi???? Hát persze, hogy a testvére, Zoárd!
Hagyom őket beszélni, kimegyek a konyhába, hozok be pár illatmécsest, meg ropogtatnivalót.
Mire visszamegyek, már letette a telefont.
-Mondtam a bátyjámnak, hogy mit csinálok, kiakadt. De azt is megmondtam, hogy a gyönyörű szomszédlánnyal iszom, akkor kicsit megnyugodott, hogy van ki vigyázzon rám. :)
-Hát a gyönyörűtől messze vagyok, de az biztos, hogy vigyázok rád! Nálam jó helyen vagy. Itt is alhatsz, ha nem bírsz lemenni majd pár emeletet.
-Szerintem igenis szép vagy, gyönyörű. Ha a tesóm meglátna, biztos beléd szeretne. Tényleg, be kell titeket mutatnom egymásnak.
Én csak vigyorogni tudok ezen, édes ez a pasi, komolyan.Kimegyünk egy cigire, de már eléggé inogva. Megint szakad a hó.
Megbeszéltük, hogy itt alszik. Bemászunk az ágyba, elfogyott a pálinka....összebújva alszunk el.
Össze-vissza álmodom mindenféle hülyeséget. Forgolódom az ágyban és egyszer csak arra ébredek, hogy Jácint rángatózik. Borzalmas látvány, nem tudom mit tegyek. Gondolkodom, mit szokott mondani a nagymamám erről. Nem jut eszembe semmi. Kezdek nagyon ideges lenni. Félek. Remeg a kezem, folynak a könnyeim már.
Ekkor eszembe jut Jácint telefonja. Felkapom az éjjeliszekrényről. Megkeresem az utolsó fogadott hívást, majd hívni kezdem a testvérét. Ahogy kicseng a telefon, az órára pillantok. Hajnali 4 óra, biztosan alszik.
Álmos hang veszi fel a telefont, egy búgó, mély, kicsit rekedt.
-Na mi van gyerek? Beittál a kisvörössel és lelkizni támadt kedved?
-A kis vörös vagyok. Segíts nekem, baj van vele. Itt van nálam, együtt aludtunk és most arra ébredtem, hogy rángatózik.
-Jézusom, nincs nála a kistáskája?
-De, kint van az étkezőben.
-Jó, akkor szaladj ki, ott van a gyógyszere benne. Sárgás kis doboz. Abból kiveszel kettőt, és lenyomod a torkán! Nem érdekel hogyan, csak lenyomod. Menni fog?
-Remélem.
-Nem reméled! Menni fog?
Csak hallgatok, remeg a kezem, alig bírom kivenni a dobozból a gyógyszert. Ekkor Zoárd beleüvölt a telefonba.
-Nem hallottam mit mondtál! Kérdeztem valamit! Menni fog??????
-Igen!
-Öltözök, s pár percen belül ott vagyok. Addig hívj mentőt.
Bár nehezen, de letuszkolom a gyógyszert a torkán. Próbálom itatni is kicsit, vízzel, de több megy a ruhájára,mint a szájába. Lecsúszik a gyógyszer, próbálom ráadni a nadrágot, még mindig rángatózik, de mintha kicsit enyhült volna. A mentők már úton vannak. Próbálok én is magamra kapni valamit.
Kopogtatnak, rohanok, ajtót nyitni. A mentősök állnak az ajtóban, azonnal kezdik ellátni őt. Közlik velem, hogy kórházba viszik, közben faggatnak, mit evett, mit ivott? Szed-e valamilyen gyógyszert..... Csak kapkodom a fejemet, alig bírok válaszolni. Mutatom a gyógyszert amit beadtam neki. Az orvos zsebre teszi, már viszik lefelé a lécpcsőn.
Be sem csukom az ajtót, húzom a farmert, sport cipő, nagykabát. Bezárom az ajtót, kulcsot szorongatom, és Jácint táskáját is hozom az enyémmel együtt. Rohanok lefelé a lépcsőn, kirontok az ajtón és már tépném is fel a kocsim ajtaját, mikor valaki rámkiabál.
-Hé kis vörös! Az enyémbe szállj be, mire kiásod a tiéd már haza is jöhet az öcsém!
Megfordulok és meglátom őt. Olyan amilyennek Jácint leírta, de nagyon nem tudok figyelni rá, ideges vagyok és féltem az új barátom.
-Akkor nyomd neki, mert ha már ott lennénk is késő lenne.
Egész úton faggat, nem néz rám, ingerülten beszél velem. Azt kérdi mit ittunk, mit ettünk, mit mondtam neki, stb. Komolyan kikészít ez a pasi. Mintha miattam lett volna rosszul. Nem is értem.
Egy darabig még hallgatom, nyelem a hülye szövegét, aztán nem bírom tovább.
-Idefigyelj öreg, életemben előszor látlak, köszönni nem tudsz, de még vezetni sem. Játszod itt az agyad, mintha rosszat tettem volna az öcséddel. Hát közlöm veled, hogy nem, semmi baja nem volt még mikor lefeküdtünk!
-Ti lefeküdtetek?????? Úr isten, lehet, hogy ezért lett rosszul?!
-Idióta vagy és bunkó. Nem úgy feküdtünk le. Inkább vezess és halgass.
Síri csend van az autóban. Mintha ez kellett volna neki, mert tényleg elkezdett gyorsítani. Pár perc múlva meg is érkezünk a kórházba. Egész úton nem is szóltunk egymáshoz.
Kiugrom a kocsiból, bevágom az ajtót és rohanok befelé. Hátra sem nézek, hogy jön-e utánam.
A kartonozóban mondják, hogy már jobban van, de az intenzíven fekszik még, megfigyelik. De ha minden igaz bemehetek hozzá, ha a hozzátartozója vagyok. De nem most, majd.
Megérkezik Zoárd, leül mellém, nem szól semmit. Elmondom neki mit tudtam meg. Bólogat. Várunk.
Egyszercsak rám néz.
-Ne haragudj rám. Tudom, hogy nem te csináltál vele valamit. Ez sajnos elég sűrűn előfordul vele, mióta az apánk meghalt. Előtte is már megvolt ez a betegsége, de azóta súlyosbodott. Szóval bocsánat, hogy bunkó voltam.
-Semmi baj, megsik az ilyesmi.
-Köszönöm, hogy itt vagy.
-Ez természetes, a barátom lett.
Ülünk egymás mellett, csak várunk. Néha egy-egy orvos elmegy előttünk, néhány nővér is, de senki nem mond semmit. Hát csak várunk....
A dal:
