Reszkető kézzel, lábbal tartok a konyha felé. Kiteljesülés van a lelkemben. Az állatokra pillantok. Rizsa a kosarában fekszik, Ferike pedig vele szemben áll. Farkas szemet néznek egymással, de Rizsa nem enged. Az az ő helye, az ő tulajdona. Sicc kiterülve feszik,hanyadt a kanapén. Hempereg, nem találja a helyét. Kibontok egy eledeles zacsit. Barátaim megindulnak a konyha felé. Ferike is, bár Rizsa kordában tartja, azért engedi enni. Falják a húsos, szaftos étket, mintha sosem ettek volna.
Kiveszek egy üveg ásványvizet a hűtőből, csakis bubisat, s elindulok vele a háló felé. Zoárd keresztben fekszik az ágyon, elaludt. Leülök az ágy szélére, kezemben az üveggel. Végig simítom arcát, ujjbegyeim alatt serceg a pár napos borosta. Kinyitja a szemét és összevonja szemöldökét, majd így szól:
-Jó lennél halálnak kicsi szívem. Mert ígéred, hogy jössz, de az ember fia nem győzi kivárni.
-Jólvan, kellett a gyerekeknek adnom enni. Szerencsétlen Ferikét Rizsa terrorban tartja, bár engedi neki, hogy egyen, de fitogtatja erejét. Nem engedi felejteni, hogy ez az ő területe.
Felül a kedves, szájához emeli az ásványvizes üveget. Páracseppek gördülnek le a műanyag flakonon végig, majd karján visszafelé. Mellkasára cseppen egy-egy csillogóan átlátszó víz szikra. Meredten nézem, gyöyörűnek találom. Hol volt ez az ember eddig? Miért kellett eddig várnom rá? Ostromolják agyam eme kérdések. Aztán arra döntésre jutok, hogy nem számít mi volt eddig. Hisz itt van, mellettem, velem. Csak ez a lényeg. Leteszi az üveget az ágy mellé, feljebb csúszik a fekhelyen, s int, bújjak mellé. Karjai átkarolják szorosan testemet, ölel, mintha utoljára ölelne. Átveti rajtam a takarót. Érzem lehelletét a tarkómon, még a levegőt is egyszerre veszünk. Teljes összhangban, harmóniában ringat el minket az álom.
Éjszakai képzeletemben is ő van mellettem, más és más környezetben. Az egyik történet végén, borzalmak, szenvedések közt elszakadunk egymástól. Saját sikolyomra ébredek. Verítékben úszom. Ahogy kinyitom a szemem, riadt tekintetét látom. Nem kérdez, csak magához húz, szorít, ölel. Szíve gyorsan ver, érzem a mellkasomon. Arcomat szorítva élesen néz a szemembe. Tekintetemet fűrkészve keresi szó nélkül a válaszokat. Megcsókol, fullasztón, hevesen. Agyamban millió kérdés cikázik. Vajon honnan tudja, hogy erre van szükségem? Mit láthatott a szememben, lelkemben? Értheti-e amit érzek? Szavak nélkül tudná, hogy mi kell nekem?? Levegőt kapkodva néz ismét a szemembe, s szinte összetörve a csontjaimat mondja, kissé agresszív hangon:
-Itt vagyok veled, érted?! Nem kell félned. Szeretlek!!!! Hallod? SZERETLEK!!!- üvölti. Hangjától még a hajam is lobogni kezd. -Sírtál, kiabáltál, menekültél álmodban. A nevemet üvöltötted! Nem tudom mi történt, nem is akarom tudni. Csak ez a fontos, hogy érezd, fontos vagy nekem. Vigyázok rád, nem engedem, hogy bajod essen.
Nem mondok neki semmit, úgyis érzi azt amit én. Csak hagyom, hoy oltalmazzon karjaival, hogy öleljen gyengédes, s vadul ha kell. Nem félek, tudom, hogy míg mellettem van, bajom nem eshet.
Halk kaparászás ébreszt édes álmomból. Első pillantásom az ágy túlfelére esik. Muszáj tudnom, hogy igaz volt-e, vagy csak a képzetem furcsa játéka. Nem fekszik mellettem senki, szívem is belesajdul. Zaklatottan sietek ki a fűrdőbe, s tépem fel az ajtót. Ott van, a zuhany alatt. A fülke üvegére pára csókokat lehelt a forró víz sugara. Lehajtom a wc tetejét, ráülök és onnan figyelem csendben. Ésrevesz, letörli az üveget, scsókot yom rá nekem, majd egy szivet rajzol ujjával.
A nappaliban rájövök, hogy Jácint kutyája, Ferike menne le, szükségletei vannak. Magamra kapom a kedvenc, ezer éves melegítőmet. Kilesek az ablakon, minden csupa hó, szóval csizmát húzok. A két ebet pórázra csatolom, pulóvert veszek magamra. Telefon, cigi, kulcs a kabát zsebbe és már nyargalok is lefelé a lépcsőkön.
Csodá reggel kszöntött ránk. A néhol még fehér havat napsugarak hintik meg csillám porral, auto alig jár. Hétvége van. Boldogan sétálok a kutyákkal, várok míg elvégzik a dolgukat. Bekapcsolom a telefonomat. 4 sms-t kapok Jofiel-től. Az elsőben még csak finoman közli, hogyha mégegyszer rányomom a telefont átharapja a torkomat. Az utolsóban már szinte vér folyik. Hát felhívom, nehogy aggódjon kedves barátosném.
-Életre keltél te hárpia?
-Igen. :)
-Te hogy mered rám nyomni a telefont?
-Én? Sehogy!
-Nem, akkor a macska volt biztos....
-Nem! A pasi!
-Melyik pasi? Nem mondod? Az a szép, amelyikkel bennt voltatok tegnap a cégnél?
-Aham.
-És? És? És? Milyen? Mi volt? Szex? Azért nyomta ki mi? Mert szexeltetek.
-Hát mit mondjak erre? Igen, azért.
-Milyen volt? El kell mesélned mindent.
-Nem fogok most telefonban ilyen dolgokat elmondani. Este gyertek át Istvánnal. Elmesélek mindent.
-Ő is ott lesz?
-Nem tudom, lehet.
-Legyen!!!
-Jó, majd igyekszem. Na csók Szivi! Szeretlek.
-Én is, te kis hülye! Puszcsi.
Leteszem a telefon, a kutyákra nézek, látom, hogy elvégezték a dolgukat. Hazafelé indulunk. Megcsörren a telefonom. Zoárd az. Kétségbe esett, hogy eltűntem. Megnyugtattam, sietek hozzá. A két csahos egyre jobban összebarátkozik, nem lesz itt baj. Már játszanak.Berontanak a lakásba, a nappali szőnyegén hemperegnek. Zoárd a konyhában van, rántottát süt, eléggé érdekes a technikája. Ledobom a kabátom, csizmám és kezet mosok a fűrdőben. Majd a konyhába lépek. Hátulról simulok hozzá, átölelem a derekán. Nyakára apró csókokat lehelek. Bóknak számít, hogy ettől a fakanalat is elejti. Elzárja a gázt, megfordul, s ajkaimat hevesen falni kezdi. Nem törődve semmivel érintjük egymás testét. Agyunk szinte kikapcsolja minden érzékünket a külvilág felé. Csak egymásra összpontosítunk. Minden érintést, csókot igyekszünk a végletekig megélni, teljesen kiélvezni.
Pár perc múlva nekiállok ebédet főzni. Végre együnk normális kaját. Szeretőm rántottáját megpróbálom az állatokra tukmálni, de fintorogva ott hagyják. Hát kikísérem a szemetesbe. Azt mondja szeretne ma is itt aludni, részemről semmi probléma, sőt! :)
Készülődünk az estére. Kicsit tart tőle, de majd rájön hogy semmi oka rá.
A mai dal: https://www.youtube.com/watch?v=UfeONKDLMsw&feature=related
